2011, Feb. 24

Kairó

1986 szeptember, Kairó.

A hatalmas belvárosi banképületben szorongva vettem elő a borítékot, és benyújtottam az üvegablakon. A környezet sem volt valami bátorító.  Az előkelő márványteremben a tisztviselő mögötti falon lógó Mubarak-képen és egy telefonon kívül nemigen vitték túlzásba a berendezést. A borítékkal az útlevelemet és egy cédulát is átadtam. „Tessék, erre a postacímre akarom ezt a pénzt elküldeni, Amerikába, a bankszámlájukat nem tudom” – közöltem a tisztviselővel.

Komótosan megszámolta: „3650 dollár” – nyugtázta.  „Herr doktor Frank” – nézett fel az útlevelemből, majd kinyújtotta a tenyerét az üvegfalon kívülre: „kérem a vámnyilatkozatot”. „Hogy mit?”  – kérdeztem döbbenten.

„Érkezésnél a reptéren mindekinek be kell vallania a nagyösszegű behozott kemény valutát, ha vissza is akarja vinni” – mondta szinte magának a szabályt. „Azt a papírt kérem. Anélkül nem lehet pénzt küldeni sehová. Kivinni se! Ha lehetne – tette hozzá somolyogva –, minden fekete pénzt így küldetnének ki az országból külföldiekkel.”

„Hát én ezt nem tudtam – mondtam – az unokatestvéremnek akarom küldeni, Clevelandben él. Nézze meg, ugyanaz  neve, mint nekem”. 

Elbiggyesztette a száját.  Neki az mindegy – közölte – ezt jelentenie kell, hívja a rendőrséget. Nyúlt is a telefonért. 

Úgy éreztem, kicsúszik lábam alól a talaj.  

Alig pár hónapja, márciusban határoztuk el, hogy disszidálunk. Több éves vajúdás és sok-sok kísérlet után, hogy legálisan útlevelet kapjunk. Mindig elutasították, illetve egyik gyereket mindig otthon kellett hagyni. Most végre kiterveltük, elhatároztuk.  Nekem Ibusz idegenvezetőként volt szolgálati útlevelem, de azt minden hivatalos út után azonnal le kellett adni. 

Most a feleségemnek, Krisztának kértünk útlevelet,  a két gyerekkel, nélkülem. Egyhetes ausztriai kirándulás az Alpokba, ez volt a hivatalos uticél. A gondosan kidolgozott terv szerint egyik külföldi utam után nem adom le a szolgálati útlevelemet, hanem azzal meglépek, ők meg a látogató útlevelükkel jönnek. Bécsben találkozunk. Közben a sógoromék is csatlakoztak a tervhez.  Percre ki volt dolgozva. A sógorom a szolgálati útlevelével kocsival indul reggel 5 kor. A sógornőm reggel 7-kor indul két gyerekkel busszal, majd Kriszta a két gyerekünkkel a 9-kor induló vonattal, végül én lezárok mindent, a papírokat – diplomák, születési, házassági kivonatok, stb. – a kulcsokkal együtt felviszem a nagynénémhez, és indulok utánuk kocsival. A Westbahnhofon találkozunk. Ha bámelyikünket lekapcsolják, akkor mindenki hazamegy. A gyerekeknek fogalmuk sem volt a tervről, azt sem tudták, hogy az unokatestvéreik is utaznak.

E terv keretében csempésztem ki Ferihegyen ezt a valutát, az összes megtakarításunkat (ez az összeg nagyjából három éves tanári fizetésem volt), hogyha kijutunk, legyen valami kis pénzünk. Nem volt egyszerű eddig is kihozni a pénzt, (a Pillangó cimű filmből vettük a módszereket, mert nem akartunk a film szereplőihez hasonlóan börtönben végezni). Életem egyik legnagyobb igazságtalanságának éltem meg akkor azt, hogy ez bűncselekménynek számitott, mármint hogy az éveken át kemény munkával összerakosgatott saját vagyonkánkkal szabadon akartunk rendelkezni.   

Egyébként egy ilyen úton sok ezer dollár és svájci frank volt nálam, a csoport pénze. Utólag mondták is sokan, miért nem ezzel léptem le egy ilyen úton. Kínában, mely akkoriban nyitott a turizmus előtt, csak svájci frankkal lehetett fizetni, az egész csoportért. Rengeteg pénzzel szaladgáltam.  Soha sem fordult meg a fejemben azonban, hogy cserben hagyjam az utasaimat, vagy az irodát amely megbízott bennem. Akkor inkább nem kellett volna  a szabadság. Nem bűncselekményt akartam elkövetni, egész egyszerűen alapvető emberi jogaimmal akartam élni, egy szabadabb világba juttatni a gyermekeimet, anélkül, hogy bárkinek kárt okoznék vele. Lopás árán soha nem léptem volna le. Hogy egy csomó embernek  tönkretegyem a nyaralását, amire évekig spóroltak? Eszem ágában sem volt! Nekem a munka és a becsület volt az Isten, a minden.

Szóval nem volt egyszerű. A vámos Ferihegyen indulásnál rutinszerűen megolvasta a sokezer dolláros köteget.  Nem voltak hülyék, tudták hogy a több tízezer dollár közé könnyen betehetem a saját pénzemet is.  Korábbi utakból ismertem a dörgést, így erről szó sem lehetett. 

Clevelandben az unokatestvéremnek foglalma nem volt sem a tervről, sem a pénzküldésről.  De tudtam, ha kijutunk, utánunk küldi a pénzt a német menekülttáborba. Most ez itt, Kairóban kútba esett, ráadásul az állásomból is kidobnak, (oda a szolgálati útlevél), és kiderülhet a tervünk is.

Vagy három évvel azelőtt még a Honvéd Kórház elmeosztályának vendégszeretetét élveztem. Nagynehezen sikerült onnan kiszabadulnom, miután úgy kikészítettek, hogy kétszer is elvesztettem a látásom, (amit több műtéttel az egyik szememen sikerült megmenteni, szintén a Honvédkórház kiváló orvosainak köszönhetően). A szocialista hazát hősiesen védő honvédségnek hülyén még kellettem, vakon már nem. Ezután visszautasítva azt, hogy rokkantnak minősítsenek és segélyen éljem le az életem, az orvosok minden tanácsa ellenére lassacskán sikerült ujjáépítenünk kis életünket Krisztával és a két gyerekkel.

Hamarosan aktívabb voltam, mint korábban bármikor. 30 évesek voltunk. A Műegyetemen külföldi – főleg arab – diákoknak tanítottam matematikát angolul, a Pénzügyin meg valószínűség-számítást és kombinatorikát jövőbeli könyvelőknek. Szombatonként délelőtt az Ecserin árultam nyugati – csempészett – hanglemezeket, este meg az akkor népszerű Pódium nevű jazz-rock zenekarral léptünk fel (Kriszta volt a szervező, én a billentyűs, a menedzser és a technikus). Vasárnaponként – 5 éven át – hajnalban vásárokba vittem a Pistát, az analfabéta kereskedő cigányt, aki nem kaphatott jogosítványt épp azért mert nem tudott olvasni. Irány Szeged, Pécs, néha a Börzsöny, (ott volt a fia egy elmegyógyintézetben), vagy Márianosztrára (ott meg az egyik felesége ült – a Pista szerint– kúrválkodásért meg farmer árulásért). Nyaranta turistáknak mutogattam büszkén szép hazánkat, és honfitársainkat hurcoltam szerte a világban.

Mégis el akartunk menni, mert nem voltunk szabadok.  És most itt van ez az arab, ez a tisztviselő, aki tárcsázza a rendőrséget.  Oda minden. 

Az Ibusz-csoport utolsó napja volt Egyiptomban. Eddig az istennek se tudtam szétereszteni őket, hogy eljussak egy bankba. Senki nem akart szabad programot, mindenki velem akart közlekedni, meg várost nézni. Persze, nem is volt valami biztonságos a tízmiliós város, legalábbis ők jobban bíztak abban, ha velem kóricálnak. Akkoriban Egyiptom sokkal szabadabbnak tűnt Magyarországnál, már csak azért is, mert szabadon utazhattak, sokszínű volt az ország, vállalkozhattak (mi az hogy!), üzletelhettek. Kit érdekelt, hogy nem voltak szabad választások?  Sajtószabadság? Nálunk sem volt, ráadásul nálunk a többi sem létezett a felsoroltakból. Egy ilyen egyiptomi út nemcsak hogy nyugati útnak számított (háromévente lehetett kérelmezni útlevelet, csoportos út esetén kétévente), hanem igencsak kuriózumnak.

Nekem ez volt az életem, egész nyáron ezt csináltam.  Történelem tanári tudásomat villogtatva kápráztattam el az utasokat jobbnál jobb sztorikkal, az lelkemet kitettem értük.    

Most, az utolsó napon könyörtelenül szétküldtem őket egy órára, fotózni a Tahrir-tér környékén. Nem volt mese, nem csempészhettem vissza a pénzemet.  

Nagy nehezen megtaláltam ezt az óriási pénzintézetet, a Bank of Alexandriát.

Fél óra múlva vár a csoportom. Ez tényleg hívja a rendőrséget. Most mit csináljak?

Benyúltam az ablakon, a borítékból kivettem egy százast, és odanyújtottam a tisztviselőnek: bitte, bitte schön…. – kérleltem.  Nem tudom mennyit értett belőle, de mondtam neki hogy ez életbevágó, a gyerekeim jövője függ tőle, ebből kell majd hogy szabad életet kezdjenek.

A pénzre nézett, aztán a falon lévő kamerák felé intett a szemével. És újra kezdte tárcsázni a rendőrséget. 

Ekkor gondolkodás nélkül felmarkoltam az üveg mögül a köteg pénzt, a százas ott maradt, az nem is érdekelt.  Viszont az útlevelem annál inkább. Szerencsére sikerült egy markolással azt is kihúznom az üveg mögül.  Visszaszóltam mégegyszer, a férfi szemébe nézve, hogy nein bitte….. meg hogy kein problem, majd máskor, most sietek, és kirohantam az épületből.

Bevetettem magam a tömegbe, végigvágtattam a Ramses térig (ahol ma a Mubarak metróállomás van), aztán kisebb utcákon át egészen a Tahrir térig (ma ott van a Sadat metróállomás). A csoportom már együtt volt. Rólam patakokban folyt a víz, nem kaptam levegőt.  Mondtam valamit, hogy ki akartak rabolni és azért szaladtam. Nagyot néztek, nem kérdeztek semmit. Az út végére már mind barátok voltunk, szinte családtagok. Vizet adtak, az egyik férfi szó nélkül előhúzott egy arab inget, amit épp akkor vettek a bazárban. A csoport körbe vett, gyorsan inget váltottam, lemostam az arcom.   

Este búcsúvacsora volt, vártam hogy megjelenik a rendőrség.  Éjjel nem aludtam. Tudtam, hogy ha a tisztviselő feljelentett, a rendőrség könnyen megtalál. Megvolt a nevem (ugyanaz, mint az unokatestvéremé,  akinek a címe ott maradt a bankban), és ott volt  –gondolom – a kamerák felvétele is.

Másnap a reptéren, ezúttal „csak” az izgalomtól leizzadva, szerencsésen átmentem az útlevél kezelésen. Nem történt semmi.

Az ottmaradt százdolláros talán megtette a hatását.    

Vagy a tisztviselő megértett valamit abból, hogy az ember mi mindent elkövet azért, hogy szabad legyen.

„A boldogság titka a szabadság. A szabadság titka pedig a bátorság.” – Thucydides (kb.400 i.e.)

10 Comments

10 Reader’s Comments

  1. “Nem az a bátor, aki nem fél, hanem az, aki félelmei ellenére cselekszik”
    (nem tudom kitől)
    Gondolom ez a “bölcsesség” is összhangban van Frank úr történetével.
    Köszönöm a bejegyzést.
    Üdv. Gábor

  2. Koday László

    Ez nagyon jó !!!

  3. nyusziulafuben

    Siras jon az emberre, mik voltak – es mi ezeket elfelejtjuk. Remek cikk, koszonettel gratulalok. A palyafutas oriasi, azert is.

  4. Sz.I.Peter

    Le a kalappal. Megrázó történet és remekül van megírva. Kár hogy ma már nem értekeljük a szabadságot annyira mint Frank Úr annak idején. Üdvözlettel Péter

  5. Csepiga Zoltán

    Fantasztikusan jó írás Tibikém,

    Régi barátságunk tovább erősödött ezzel.

    Pontosan ki tudtad fejezni érzéseidet, családod érzéseit, és a magyarság érzéseit is, azokban az években.

    Engem bíztál meg annak idején, a könyved fordításával, ezért is volt megrázó élmény tújraolvasni kalandjaidat!

    Micsoda bátorság és elszántság volt benned, hogy elhatároztad, és végrehajtottad ezt a menekülést. Tudtad, h itt kell hagynod édesanyádat. Ez lehetett a legnehezebb.
    De egy jobb világ reményében, gyerekeid érdekében, mindenkit meggyőztél, még sógorodékat is rábeszélted a nagy ugrásra!
    Én úgy tudom, hogy mindenkinek megérte, és úgy érzitek, nem volt hiábavaló.
    Azóta többet segítettél Magyarországnak, mintha itthon maradsz.
    Sajnos, ez a magyar sors.
    Gyerekeiddel magyarul beszélsz, s jobban ismered a magyar valóságot, mint akik itthon maradtak. Sokan közülük bedugják fülüket, becsukják szemeiket, s hallgatnak.

    Csak így tovább
    Szeretettel,
    Zoli barátod

  6. na jo’……………… de azta’n ve’gre hogy sikerult kijutni……..?………mondja tova’bb az eseme’nyek folyama’t…………!………..ke’rem………..ha ma’r eddig elmondta

  7. Ez a remek önéletrajzi részlet talán egy kicsit helyrebillenti azokat, akik a kádári korszakot visszasírják. Persze akinek akkor volt és most nincs állása, és közben megpróbálja összehasonlítani az akkori árakat a mostanival (nem névértéken, hanem reálértéken), vagy akit anno nem zavart — mert nem volt rá igénye —, hogy nem lehetett utazni, ők az elmúlt húsz év vesztesei. Ők ezek után is nosztalgiával fognak visszaemlékezni a „régi szép időkre”, a legvidámabb barakk korszakára.
    Tényleg! Mi a nagy különbség: Ha valamit meg akartunk venni, akkor is végigjártunk nem egyszer 10-20 üzletet, és ugyanezt tesszük most is.
    De mégis van különbség a miértben:
    Akkor azért járhattuk le térdig a lábunkat, hogy valahol végre megkapjuk, amit akarunk (akár a pult alól is), most meg azért, hogy lehetőleg minél olcsóbban tudjuk megvenni. Akkor a kereskedő volt az úr, akinek a kegyeit kellett keresni, most meg mi vagyunk, persze csak ha van hozzá elég pénünk.

  8. tibor.frank

    Kedves Joti, igaza van. Emlékszem nagyjából a történet időpontjában a sógornőmnek én (mint világjárt ember) magyaráztam, hogyha kijutunk mennyivel másképp lesz. Ott akkor fogunk megvenni valamit, ha szükségünk lesz rá (és nem akkor amikor éppen kapható), és nem úgy fogunk vásárolni menni mint otthon (megnézzük mi van éppen a boltokban), hanem céltudatosan elmegyünk és valami kiárusításon megvesszük ami kell. Ugyanígy csodálkoztak azon az alapigazságon is, hogy kint majd az lesz a legfontosabb hogy munkát szerezzünk, mert a munkabérből meg lehet élni. Mint a történet is mutatja, otthon sokan fusiztak, sefteltek, másodállásban dolgoztak. Sőt, azokkal többet lehetett keresni, mint a fő munkával.

  9. tibor.frank

    Kedves István, úgy látom Ön is Kanadában van. Ha küld nekem egy postacímet a tibor.frank@nepszava.com -ra elpostáztatok Önnek egy életrajzi könvvet (magyarul vagy angolul).

  10. Nekem, akinek a 70-es és 80-as években megadatott, hogy a munkám miatt gyakran átjutottam a vasfüggönyön, feltűnt, hogy nyugaton a legdrágább a létminimum:
    Drága a lakbér, drágák az alapvető élelmiszerek (persze mihez képest? hiszen aki jól keres kint, annak azért nem olyan vészes). De azt láttam, hogy aki csak egy kicsit többet keres annál, ami a rezsire, a kosztra elmegy, annak a maradékból sokkal több – nálunk abban az időben még luxusnak számító dologra (utazás, autó, elektronikai cikkek) futotta. Amire nálunk évekig kellett spórolni, az ott egy-két havi fizetésből már kigazdálkodható volt.
    Az arányok azóta sokat változtak (nálunk is sokat drágult az a bizonyos létminimum, és közben a luxus dolgok azokhoz képest kevesebbet drágultak), még ma is sokkal többet dolgozunk bármelyik termékért, mint odakint. De ez már az életszínvonal különbségből adódik.

Írja meg véleményét!

 

Legnépszerűbb címkék