A Japánt sújtó földrengés megrengette az egész világot. Lelkileg is. A  borzasztó képek láttán a Föld népe egy emberként fog össze a  szerencsétlenül jártak helyzetének enyhítésére. Kormányok segítenek haladéktalanul, világszerte pénzt gyűjtenek, szeretetszolgálatok indulnak, hogy a helyszínen tevékenykedjenek, adományokat osszanak. Az önmagában is szörnyű károkat is felülmúlta a rengést követő szökőár, majd jött a nukleáris riadó. Túl sok egy népnek, túl sok egy országnak.

A katasztrófa fizikai következményei is katasztrofálisak: tőzsdék árfolyamai száguldoznak le és fel, tömött repülőgépek érkeznek Japánból, és mennek üresen Narita vagy Haneda úticéllal. Biztosító társaságok mennek tönkre pillanatok alatt, az olajár hol lemegy, a japán keresletcsökkenésre reagálva, hol felszökik, a líbiai krízisre hivatkozva. Az élelmiszerárak egyre emelkednek. Áramszünet, vizhiány, atom-szennyezett zöldségek, sok ezer munka nélkül maradt paraszt, import-tilalom sok országban. Megbolondult a világ.  Negyedtrillió dollár kár, legalább 20 ezer halott.

A ’szokásosnál’ jóval erősebben megrázott a tragédia, mert azt az országot és népet érte, amely nagyon a szívemhez nőtt azon évtizedek alatt, amikor úgyszólván a levegőben – és a repülőtereken – éltem az életem nagy részét. Bár próbáltam kerülni minden hosszú  – a Csendes-óceán feletti, ún. pacific – repülést, de azt nem bántam, ha Japán volt az úticél. Ázsiát egészében szeretem. Nem csak a legnagyobb, de a legszínesebb, a legérdekesebb és legizgalmasabb földrész is. Japán viszont valami egészen más. Csoda a csodában. Akárhányadszor érkezik is az ember az országba.

S hogy miért volt ennek az óriási tragédiának „csak” töredék áldozata, mintha máshol történt volna? Miért volt az eszeveszett pusztítás belföldi reakciója olyan, amilyen: fegyelmezett, szinte nyugodt, szervezett és koordinált? Az ilyenkor ’szokásos’ fosztogatásnak nyoma sincs.   Igyekszem megmagyarázni.

Ezt a népet könnyű szeretni.  Egyszerűek, fegyelmezettek, barátságosak, de visszahúzódók és sohasem tolakodók.

1983-ban voltam először Japánban.  Előtte otthon – idegenvezetőként és tanárként – láttam vendégül jó néhány tanár-delegációt, akik a Kodály-módszer tanulmányozására érkeztek Magyarországra. A csereprogramot én kezdeményeztem, miután sok évig tanultam zeneirodalmat és megyőződésem volt, hogy sok a közös bennünk –  nem csak a pentaton hangzásvilágában, hanem az élet szinte minden területén. Bár a japán tanárok igen nagy feladatot jelentettek számomra, – pontosak voltak, és ezt el is várták, amit otthon akkoriban alig lehetett teljesíteni – sokat tanultam tőlük, és a csereakció általában nagy élmény volt számomra. Több delegációval töltöttem egy-egy hetet Magyarországon, s a Kodály-módszer rejtélyein túl nagy lelkesen mutogattam nekik hazánk nevezetességeit. Útjuk végeztével persze sokan meghívtak Japánba. Fogalmuk sem volt, hogy ez igen nagy akadályokba ütközött: sem útlevelem, sem vízumom, sem pénzem nem volt.

Ám sikerült ezeken túllépni, áthidalni, egyszer talán részletezem, hogyan jutottam el a távoli szigetországba. 1983-ban Tokióból  egy shinkanzenen érkeztem Niigata prefekturába. A 43 zenetanár közül, akiket otthon korábban vendégül láttam, 42 várt a pályaudvaron, szépen sorba állva. Nem hittem a szememnek! Huszonnyolc éves voltam. Az is nagy élmény volt, hogy eljutottam Japánba, nemhogy a tartományi oktatási miniszter, meg 41 tanártársa vár! A szokásos hajlongások után körbevettek, vállukra kapták a böröndömet, és átkísértek a közeli szállodába. Minden meg volt szervezve, le volt foglalva. Délután óriási fogadás volt, gyönyörűen megterített díszasztaloknál vacsoráztunk, négy órán át fotózkodtunk, tósztoltunk és iszogattuk a Suntory whiskeyt, meg a Suntory sört. Este bevittek a városba, egyik bárból mentünk a másikba. Ilyen vendéglátást a – későbbi – sok száz utam alatt sehol sem tapasztaltam. Hihetetlen érzés, olyan „ha én egyszer ezt a klubban elmesélem”-szerű, uralkodott el rajtam, sírhatnékom volt a meghatottságtól.

Hajnali  háromkor visszavittek a szállóba. Négy óra múlva arra ébredtem, hogy kopogtatnak az ajtón. Az agyam majd kiesett, a fejem lüktetett a sok ivás es kevés alvás után. Kinyitottam az ajtót, ott állt a 41 tanárember,  öltönyben, nyakkendőben, ahogy este megbeszéltük, reggelire készen. Összekaptam magam, és indultunk az iskolalátogatásokra. A legprofibban megszervezett program volt, amit valaha láttam. Negyvenegy ember látott vendégül egyet. Sohasem felejtem el.

Ez után több tucatszor látogattam a szigetországba, még otthonról, később kanadai állampolgárként pedig rengeteg alkalmam adódott. Az Urbanisztikai Intézet nemzetközi vezetőjeként évente adtam elő konferenciákon. Ámulva láttuk az önkormányzatok – köztük Tokió – épületeit, és szemléltük meg, hogyan készülnek fel különféle katasztrófákra, tragédiákra. A forgatókönyvek borzongatóak voltak. Olyan pontosan tudták, mi a teendő, ki mit csinál, mi a parancs útja természeti tragédiák esetén, hogy csak bámultunk. Ugyanolyan profi vendéglátás volt, mint 1983-ban, csak magas szakmai és még magasabb protokoll-előírásokkal tetézve.

Hadd meséljek el két esetet, amelyek jól megvilágítják, miért nincsenek a mai helyzetben pánik-események, fosztogatások, miért viselkedik ez a nép olyan bölcsen, hogy az egy európainak hihetetlen.

Egy alkalommal konferenciára érkeztünk a Narita reptérre, úgy hatvan kilométernyire Tokiótól. De a vendéglátók természetesen nem limuzinokkal száguldottak velünk a városba, hanem vonattal, amit mindig mindenki használ.

Egy fotelben ültem, és vártam, hogy intézzék a papírjaimat (elvitték az útlevelemet stb.), közben szemtanúja voltam egy tapasztalatlan „kolléga” útbaigazításának. A japán kolléga elmondta neki, hogy most felteszik az ilyen és ilyen számú shinkanzenre a 15-ös ajtónál, 15.48-kor érkezik a Shinjuku állomásra, ahol annál az ajtónál, ahol kiszáll, várni fogja a kollégájuk. A szerencsétlen nem értette, hogyan találja  meg a vendéglátóját. A japán vendéglátók meg nem értették, mit nem ért. Miért ne találná meg? Már vagy tucatnyian magyarázták az európainak, hogy semmi mást nem kell csinálnia, mint ott maradnia a vonatajtónál, és ott lesz a kollégájuk. Emez meg egyre kétségbeesettebben kérdezgette, honnan fogja tudni? A japánok nem értették, miért vannak kétségei. Az erópai vendég végül azt kérdezte: honnan fogom tudni, hogy a Shinjuku állomáson vagyok?  Mivel a japán írásjelek, ugye, nem egészen egyértelműek nekünk. Erre mind a tucatnyi vendéglátó egymásra nézett: de hát Önnek nem kell tudnia japánul olvasni! Mondtuk, hogy 15.48-kor nyílik az ajtó, az Shinjuku. Az európainak az időpont nem jelentett semmit, a japánoknak meg mindent.  Mert ott nem késnek a vonatok, minden pontos.  És nemcsak minden, hanem legfőképpen mindenki.

Egy másik alkalomal egy fiatal kolléga kísért az előadásom helyszínére. Álltunk a vonat peronján, mondom: bocs, elmegyek kólát venni (rengeteg automata van mindenhol).  Jövök vissza két kólával, egyet neki adok, megköszöni, és most ő mondja, hogy elmenne, ha nem haragszom, még van öt percünk a vonat érkezéséig. Jó, mondom, de nehogy viszonozni akarja a kólavásárlást. Nem arra gondolt –mondja –, hanem amíg nem voltam itt, egy idős úr megkérdezte tőle, melyik peronra érkezik a Kyoto felé menő vonat. „Megmondtam, de rájöttem, hogy rossz információt adtam neki, úgyhogy most meg akarom keresni, hogy helyreigazítsam a tévedésemet.”

Na, ezen aztán teljesen „eldobtam az agyam”, ahogy otthon mondani szoktuk. Elképzelni sem tudnék egyetlen más országot vagy helyet, ahol ezt megtennék. A fiatalember öt percig szaladgált a pályaudvaron a tömegben. Leizzadva jött vissza, de boldogan: megtaláltam, helyreigazítottam, sínen van a dolog. És jött a vonatunk, beszálltunk. Ettől – és sok hasonló történettől – úgy elvarázsolódtam, hogy azóta is csak a szuperlatívuszokban tudok arra a népre gondolni, ahol ilyesmi tökéletesen magától értetődő, természetes.

Nem szívesen állítom szembe ezt a történetet azzal, ami legutóbb Pesten történt a Keleti pályaudvar aluljárójában. Jegyért álltam sorba, és egy angol azt kérdezgette a körülöttem állóktól, hol lehet jegyet venni a metróba. Senki nem értette… Mivel átépítés miatt az egész aluljáró fel volt túrva, én sem tudtam. Mellettem állt egy fiatal nő, papírokkal a kezében. Ismerjük, áldozatokra várt valamilyen eladási akcióhoz. Nézte a tömeget, kit szemeljen ki.  Odafordultam hozzá: az úr nem beszél magyarul, és azt kérdezi, hol lehet metrójegyet venni. Meg tudja mondani, itt az építkezés közepén? – kérdeztem. Felhorkant: ezek mi a francnak jönnek ide, maradnának otthon?! És elfordult.

Nem akartam szembeállítani a két történetet, de életemben nem találkoztam sem a japánihoz hasonló, előzékeny magatartással, se a pestihez hasonló, undorító és megmagyarázhatatlan röffentéssel sem. Beleképzeltem magam egy „igazi” külföldi helyébe. Csak az vigasztal, hogy legalább a szavakat nem értette, bár a testbeszédből és a hangsúlyból valószínűleg levont bizonyos – nem hízelgő – következtetéseket. Örültem, hogy velem sehol nem történt hasonló a világ 110 országában, ahová elvetődtem.

Most az egész világ Japánnal van.  Imádkozik, hogy elkerüljék (elkerüljük?) a nukleáris katasztrófát. Hadihajók mennek élelmiszer-szállítmányokkal, mentőalakulatok, különböző egyházak és más segélyszervezetek küldeményei érkeznek. Obamától Merkelig, Ausztráliától Kínáig a világ minden országának vezetője azonnal kiállt és segítséget ajánlott. Hallottam magyarországi egyházi küldeményekről, arról is, hogy hazai mentőalakulatok érkeztek Japánba. Állami, a kormány által felajánlott segítségről nem hallottam, de ez biztos a távolság számlájára írandó, nem jutott el ide a hír. Nyilván Orbán is beszélt arról – mint pl. Obama –, hogy egyek vagyunk japán barátainkkal, és milyen segítséget nyújtunk nekik, szinte azonnal. Gondolom, a véletlen műve, hogy egyetlen erre utaló nyomot sem találtam a magyar kormány weboldalán. (A japán szóra keresve a weboldalon a legfrisebb dátum 2007 volt…)

Megnéztem 18 ország weboldalát, az amerikai (a Fehér Házé), az angol és minden más weboldal vezető helyen hozza a japán helyzetet – vázolva a nyútott vagy nyújtandó állami segítséget – és  a líbiai válságot. Még a kínai kommunista kormány weboldala is foglalkozik a japán helyzettel – a magyar nem. Talán csak innen, Kanadából nem tudtam követni, hogy a magyar miniszterelnök és az államfő (vagyis, hallom, az új helyesírási kódex szerint álamfő…) miként foglalt állást, hogyan buzdított támogatásra és jelentette be, hogy Magyarország mivel segít a tragédia sújtotta területeknek, embereknek. Ez csakis az én hiányosságomnak tudható be, hiszen annyira egyértelmű, hogy ilyen tragédiáknál mindenki együttérez, mindenki segít. Ilyenkor focimeccsre is csak az után utazunk el, ha leróttuk a szerencsétlenek iránti kötelességünket. Ahogy európai, illetve világpolgárhoz illik…

Japán azonban nélkülünk sem ingadozik. Az emberek bíznak egymásban, és – egy tegnapi (BBC) hír szerint – még 2 héttel a katasztrófa után is a lakosság 82 (!!) százaléka bízik a kormányban is.  A Japánok toleránsak egymással szemben, segítőkészek, összetartók, egyek.

Ez a nép, mely szembe tudott nézni borzasztó történelmével, előre néz, a jovőbe tekint.  Tudják, hogy ami megtörtént, akár emberi akár természeti katasztrófa, (Pearl Harbor, Hiroshima, vagy a mostani földrengés, tsunami es nukleáris baleset), az megtörtént, innen csak előre lehet tekinteni.  Tanulni kell a multból, és összefogni, egy emberként küzdeni a talpraállásért.

E helyről kívánjuk Japánnak: ahogyan sokszor tragikus történelme során, most is váltsa valóra a híres közmondásában foglaltakat: “Ha hétszer elestél, kelj fel nyolcszor…” az ottani élményeim alapján biztos vagyok benne, hogy a fegyelmezett, toleráns és szolidáris nép igen gyorsan talpra áll. Sok sikert hozzá, Japán, veled vagyunk!

17 Comments

17 Reader’s Comments

  1. Bánfalvy Veronika

    Minden szava mellbe vágóan igaz… sohasem értettem, miért van, hogy itt minden más népre egy negatív jelzőt használunk, “hideg svédek, hangos olaszok, vörös képű sörívó németek, karót nyelt angolok, hülye tótok, savanyú káposzta szagú svábok, piszkos románok (Bukaresti nyaralásom után szégyelltem magam a József krt. és Üllői út sarkánál az óra alatt várva a barátnőmet, s a járdán a köpéstől a. földre fújt takonytól… nem is részletezem miig mindent látva.. és ez még a mainál sokkal tisztább 60-as években volt.. a mai Pestről nem is beszélek…S ez is persze mások hibája, a cigányoké, a ide utazó koldusmaffiáé (mert itt mindenki nemes-lelkű, rendszerető, stb!) aha,, meg kell nézni egy rendben tartott lakás környékét, mennyire nem érzik az ajtón kívüli területért felelősnek magukat.. de abba is hagyom, mert eszembe jutott az állítólag hideg svédek kedvessége, segítőkészsége és toleráns mentalitása..

  2. Köszönöm Tibor

    ezt a sok nemes gondolatot. Japánról szóltál, de másról is, az emberségről. A japán nép az emberiség példaképe lehet, legyen.
    A szűk hely, és az igen számos népesség nem a gyűlölködést, hanem a megértést, és az IGAZI összefogást erősíti.
    Japánnak is vannak sötét korszakai, és a kultúrájukban, az európaitól idegen vonások, de ezt most hagyjuk.
    Gondoljunk arra, ami jó, ami a XX-XXI-ik században példamutató és követendő!
    Korábbi élményeid a jót bizonyítják.
    Az enyémek is, mert itthon dolgoztam japán vegyesvállalatnál, s fantasztikus volt a japán igazgatónk. Olasz felesége volt, így perfekt beszélt az anyanyelvén, és a japánon kívül olaszul, angolul és németül is, és gazdaságtant is sokat tanulhattam tőle!
    Te ezt a kultúrát másoknak is megmutattad, nekem is például. Köszönöm.

    Tenno Banzaj!
    (Éljen a császár!)
    Zoli barátod

  3. Ez az iszonyatos földrengés nemcsak Japánt rázta meg. Az egész világot. S tartok tőle, nemcsak érzelmileg, gazdaságilag is meg fog viselni bennünket, mindannyiunkat, japánokat, nem japánokat egyaránt. Mielőbbi “gyógyulást” kívánok a nekik, az embereknek, a Földnek!

  4. Kedves Frank Doktor!
    Igen nagyon jó ez a cikk, Uram!
    Nincs mit hozzátenni és idő kell ahhoz, hogy újabb gondolatokat idukáljon..
    Nagyon masszív.
    Nem akarom túlfényezni, de Ön nagyon nagyszerű ember.
    Örülök, hogy ismerhetem (online).
    Üdv.
    Gábor

  5. Olah Zsuzsanna

    Par hete Bartus Laszlonak vallottam “szerelmet” de most csalfa lettem, mert Ont szeretem!!!!
    Gyonyoru, kedves mint egy finom kisnovellat olvastam e cikket.

  6. A cikk annyira igaz, hogy nincs is mit hozzátenni.
    Ázsia, benne Japán és Magyarország pontosan megfelel a leírtaknak.
    Örülhetünk, hogy mifelénk nincsenek nagy (geológiai) törésvonalak, mert egy ilyen katasztrófát egyszerűen nem élne túl az ország. Bár a vörösiszap katasztrófa megmutatta, hogy van példa az összefogásra is, de mondjuk azóta sem mondta el senki a kormány részéről, hogy hová lett az akkor összegyűjtött sok adomány. Mert valahogy számomra nincs összhangban a megvalósult fejlesztés mértéke az összegyűjtött sok milliárdnyi összeggel… nem mintha gyanakodó lennék persze!

  7. A cikk kapcsán az egyik gondolatom a Neoton (?) együttes egyik száma: ” A világ mindig a széptől ékes…Az ember mindig a szépre éhes…”
    Szerintem a lelkünk mélyén mi magyarok sem vagyunk ezzel másképp. Ékes bizonyíték, hogy a Szerző is magyar, még ha nem Magyaroszágon él is.
    Mélyérzéseit több más cikk kapcsán is és a róla írt könyv alapján is tapasztaltam, s tapasztalom most is.
    Japán remélhetőleg hosszú időre megtanulta, hogy a természet törvényeit nem írhatja felül, bármily fejlett is a technikája.

    A japán nép összetartása, fegyelmezettsége szerintem is pédaértékű lehetne.

    Természetesen mélységesen egyetértek azzal, hogy – erőnknek megfelelően -segíteni kell őket (haitiit és líbiát is) minden szinten.

    Azt, hogy a magyar kormány hivatalosan nem reagált a japán katasztrófára, nem szép dolog. Pláne, hogy még 3 hónapig mi vagyunk a “hetesek” az eu.osztályában.

    Tény, hogy naponta hálát adok Istennek, hogy itt magyarhonban élhetek, s hogy megkímélt minden fenti szörnyűségtől. S naponta kérem, hogy továbbra is mentsen meg MINDENKIT.

  8. Kedves Lisa!
    Japán eddig is tudta, hogy a természet törvényeit nem lehet felülírni. Viszont amennyire csak lehetséges, fel kell készülni minden eshetőségre.
    Ők ezt tették és teszik. Arra, ami most érte őket — a hatalmas erejű földrengés, és az azt követő szökőár — nem lehet úgy felkészülni, hogy egyáltalán ne legyen áldozata.
    A mostani szörnyűség kapcsán inkább arra érdemes gondolni, hogy ha a világ bármelyik más részét egy ehhez hasonló katasztrófa éri, az ott nem húszezer emberáldozatot követel, hanem annak a sokszorosát. Hogy Japánban „csak” ennyi áldozat volt, azt mégiscsak első sorban a fejlett technikájuknak köszönhetik.

  9. Kedves Tibor, vegigolvastam a cikket. Nagyon talalo.
    Ugy latszik kozos a szimpatiank a japanokkal.
    S kulonosen irigylesremeltonak tartom a japanok fegyelmezettseget es huseget.
    Udv, Nausikaa

  10. Kökény Béla

    Kedves Tibor!Nagyon elvezetes es meghato volt a japan földrengesröl irt cikked.
    meggyözödesem hogy 4-5 ev mulva Japan kiheveri ezt a borzalmas katasztrofat es ismet ott lesz ahol idaig volt.
    Mi pedig 4-5 ev mulva is azon fogunk veszekedni hogy melyik kormanyunk lopott többet,melyik volt korudtabb.Na ez az igazi cunami-amire meg mindig nem tudtunk felkeszülni.
    Szegyen!
    Üdv :Béla

  11. Japanban elo magyar

    Tisztelt Frank ur,

    A cikk Japanrol szolo resze szep es igaz. Itt be is fejezhette volna. Mert a magyar kormany intezkedeseivel kapcsolatban viszont oriasi tevedesben van. A magyar kormany weblapjarol ideznek Onnek:

    “Tízmillió forint értékű segély Japánnak”

    “Magyarország és a magyar soros EU elnökség kész minden támogatást megadni a japán környezeti katasztrófa hatásainak enyhítésére”

    Es a link, amit ha megnyit, On is megtalalja a fenti bejegyzeseket.
    http://www.kormany.hu/hu/kereses#category=all&search=Jap%C3%A1n

    Tud arrol, hogy ezzel az ok nelkuli ragalmazassal es ertelmetlen foldbedongolessel rossz szinben tunteti fol sajat hazajat, s igy cseppet sem kulonbozik attol a Keleti palyaudvarnal dolgozo kisholgytol, akinek minosithetetlen viselkedeserol Onnon maga irt? Azon nem is csodalkozom, hogy a magyarok szeretete es egyutterzo tamogatasa a japanok fele nem jutott el Onhoz a tengeren tulra…Pedig letezik. Mielott a sajat hazajaba rug, kerem, alljon meg es gondolkozzon el mindig egy pillanatra.

    Koszonettel,
    Egy Japanban elo magyar

  12. Kedves Tibor!
    Csak szeretnem megkoszonni, hogy feltarta a vilagnak, foleg nekunk magyaroknak, meg oly messzirol, Kanadabolis, hogy mire is lehet buszke a japan nep, es mi magyarok meg mire nem. Teljesen egyetertek a cikkel. A felrevezetest kijavito japan emberke tortenete tetszett nekem a legjobban, eszmeletlen, de tenyleg ilyenek a Japanok, en is igy latom, mert itt elek a helyszinen.
    Kosoznom.

  13. tibor.frank

    Tisztelt honfitarsam, ‘Egy Japanban elo magyar’.

    A cikk marcius 25-en irodott, az on altal kuldott link, az adomany tenye pedig marcius 28.

    Itt be is fejezhetnem, de hadd mondjam el, hogy nagy orommel fogadtam ertesiteset, miszerint a cikkben feltett kerdeseim reszben valaszt nyertek. Figyelmebe ajanlanam, hogy nem vadoltam az orszagot, csak kerdeztem, es ketelyeimnek adtam hangot – abban a remenyben, hogy ezek a hirek csak hozzam nem jutnak el. Azt hiszem ez vilagos a cikkbol. Direkt nem allitottam, csak felteteleztem, remelve hogy nincs igazam. (Kerem, ha a feltevesem masik resze is megcafolodik, – tehat ha a magyar miniszterelnok azonnal kifejezte szolidaritasunkat es segitseget ajanlott fel a katasztrofa utan, – azt is kuldje el, annak is fogok orulni).

    A magyarok hozzaallasarol egyebkent tobbet mond nekem az a tobb email es szobeli ‘hozzaszolas’, amiben jo ismerosok is szova tettek hogy mifele segitseget kerek en szamon a magyar kormanytol, a ‘ csoro’ magyar neptol’, a ‘gazdag Japannak’. Nekem idaig ez a ralatas jutott a ‘magyarok egyutterzo tamogatasabol’, amirol on ir. De nagyon jo ha ez nem igy van.

    A segely mennyiseget sem minositem, (egy forint, azaz fel cent (!), azaz 0,4 ¥en fejenkent), mert a gesztus szamit, a szolidaritas, es egyebkent is sok kicsi sokra megy.

    A cikk hazankra vonatkozo fo mondanivaloja azonban sajnos ugyanigy igaz: ha mi magyarok nem tanulunk meg osszefogni, egymast tisztelni, es szolidarisak lenni egymas irant, foleg ha a sors ugy hozza, hogy egyikunk elesett lett es szukseget szenved, akkor ettol a tragediatol sokkal kisebb bajokkal is igen nehezen fogunk tudni megbirkozni. Ezt nyilvan most on is igaznak latja Japanban. Ez minden nemzetre igaz.

    Tisztelettel udvozlom: Tibor

  14. Weisz Julianna

    Kedves Tibor,
    tovabbra is irjal, tudod, a velemenyed, a tapasztalatod, tudasod erdekel bennunket.Idaig, amit megtudtam Japanrol es lakosairol,az mind egyezik a Veled leirtakkal.Van mit tanulnunk toluk.
    Ahogy irtal most Japanrol, Japanokrol, ahogy irtal maskor mas orszagokrol, mas nepekrol, szivessen olvassuk. Igazad van abban is, hogy sok kicsi sokra megy. Viszont tudjuk, hogy a kb. 10 000 000 magyar allampolgartol az orszag adhatott volna valamivel tobbet is, nem “csak” ennyit.
    Ami illeti Magyarorszagi tapasztalataid “turista formaban”, hat sajnos, az en tapasztalatom sem szebb, jobb. Ugy emlekszem, 20 es tobb eve kedvesebbek voltak a “vendeglatok” Magyarorszagon. Leguynk viszont optimistak, lesz ez meg jobb is.
    A cikket jo volt olvasni. A tegezes a szemelyes ismeretseg miatt van. udvozlettel, Julianna

  15. A hozzàszolàsokat olvasva, a legtöbben tisztelettel, aggodva, és reménykedve tekintetenek Japànra, hogy valahogy mégis hamarosan rendezödnek majd a dolgok.

    Valoszinüleg egy ilyen méretü katasztrofàt màs orszàg népei tényleg nem viselnének ekkora nyugalommal, fegyelmezettséggel.
    En még sosem jàrtam Japànban, csak néhàny (üzletember) ismerösöm van odaàt. Ök is mind ugy viselkedtek eddig, ahogyan az ember elvàrja, ahogyan Frank Tibor a fentiekben leirta.

    Két témàval kapcsolatban csatolom a megjegyzéseimet:

    1) Japàn hiradàsok, ill. (a nemigen létezö) Japàn segitségkérés a vilàg felé a nukleàris katasztrofàval kapcsolatban

    2) Frank Tibor és “Egy Japanban elo magyar” meglàtàsai

    1) Japàn hiradàsok, ill. (a nemigen létezö) Japàn segitségkérés a vilàg felé a nukleàris katasztrofàval kapcsolatban
    Pàr dologban csalodtam, ami az elörelàto tervezést, problémamegoldàst és a korrekt hiradàst illeti Japànban.
    Az elsö hirek, hogy nem történt nagy baj a reaktorokban – hibàs hiradàs volt.
    Ezt vàrta ugyan a vilàg, a legjobb, legmodernebb technikai készülékeket gyàrto japànoktol, de sajnos elég sokà derült ki, hogy a “helyzetfelmérés” nem felelt meg a valosàgnak. Egyre több komoly és szinte legyözhetetlen ujabb hibàra, leküzdhetetlennek tünö akadàlyra derült aztàn fény néhàny napon belül.

    Mivel nem vagyok szakember ebben a témàban és ujsàgiro sem, adataim az atomreaktorokkal, atomkatasztrofàval kapcsolatos segitségnyujtàsban nyilvàn hiànyosak, de ugy tünik, egy komoly problémàval többel küzd Japàn, mint ami mindenki szàmàra ismert. Japàn talàn “fél elveszteni az arcàt”, hogy ebben a legfontosabb témàban hangosan segitségért kiàltson. Maga probàlja a legfontosabb, legnehezebb technikai problémàkat is megoldani, pedig az életmentésen tul ez volna a legfontosabb, hogy a nukleàris katasztrofa ne terjedhessen tovàbb a vilàgban.

    Hétföig bezàrolag nem tudok segitségkérésröl.
    Tokió hétfőn kérte Oroszországtól, hogy bocsássa rendelkezésére a “Suzuran” nevet viselő speciális hajót, amelyet a radioaktív folyadékok kezelésére fejlesztettek ki. A hajót az orosz atomtengeralattjárók leszerelésénél alkalmazzák, az esetleges nukleáris szennyezések felszámolására.

    A szökőárban megsérült japán Fukusima-1 atomerőmű második reaktorából a Csendes-óceánba szivárgó víz jód-131-es izotóp tartalma az országban megszabott határérték 7,5 milliószorosa!! – közölte kedden az erőművet üzemeltető vállalat.
    Közben Edano Jukio japán kormányszóvivő emlitette, hogy mégsem sikerült megtalálni az erősen radioaktív víz szivárgásának a forrását a megsérült fukusimai atomerőműben. Szombaton derült fény arra, hogy egy kábelcsatornán át, egy húsz centiméteres lyukon keresztül sugárszennyezett víz jut a tengerbe. Azt feltételezték, hogy a szennyezett víz a kettes reaktorból származik, ezért 13 kilogramm festékporral színezték el a reaktorba táplált hűtővizet. Az elszíneződés azonban nem jelent meg a kábelcsatornából kifolyó vízben, vagyis a korábbi feltételezésekkel ellentétben továbbra sem ismert a szennyezett víz forrása.
    No és akkor mit lehet most tenni?
    En tényleg nem tudom, de biztosan vannak a vilàgban szakértök, akik rögtön pàr ötlettel elö is àllnànak, ha kérdeznék öket.
    Kedves Edano Jukio kormányszóvivő, kérjen végre nemzetközi szakértöi segitséget!

    2) Frank Tibor és “Egy Japanban elo magyar” meglàtàsai
    “Most az egész világ Japánnal van.
    Imádkozik, hogy elkerüljék (elkerüljük?) a nukleáris katasztrófát. Hadihajók mennek élelmiszer-szállítmányokkal, mentőalakulatok, különböző egyházak és más segélyszervezetek küldeményei érkeznek” .
    Minden orszàg, amely teheti gyorssegélyt küld, hogy minél kisebb legyen a nélkülözés. Magyarorszàg is, mint Frank Tibor és ‘Egy Japanban elo magyar’ iràsaibol kiderült, szintén részt vesz a segitségnyujtàsban, ha “csak 10 millio forintnyi” gyorssegéllyel is, de részese a nagy nemzetközi összefogàsnak.
    Valoban, ajàndék lonak ne nézd a fogàt alapon végül is több, mint a semmi.
    “Mert a gesztus szamit, a szolidaritas, es egyebkent is sok kicsi sokra megy”.

    A cikk hazankra vonatkozo aluljàros mondanivaloja is ismét elborzasztott. 30 éve Svàjcban élek és dolgozom, az éves hazalàtogatàsokkor sokszor rémes történetek veszik el a kedvemet a legközelebbre tervezett magyarorszàgi utamtol.
    Frank Tibor a történet nyilvànossàgra hozàsàval nyilvàn nem belerugni akart kis hazànkba, hanem felhivni a figyelmet arra, hogy milyen “segitökész” tud lenni akàr az egész pénztàrablaknàl levö sor is. Nyilvàn többen hallottàk a beszélgetést, a kérdést, de senki sem moccant, vagy mozditotta ajkàt szolàsra és informàcio adàsra.
    Csak ugy. Vagy azért, mert senki sem tudta hol lehet a metrora jegyet kapni, vagy azért, mert jobb jobb inkàbb meg sem szolalni és bonyodalmakba kerülni. Még el kéne magyaràzni, hol és hogyan is lehet azt a jegyet megvenni.

    A Keleti pàlyaudvari történet kicsit màsképpen és persze màsutt velem is többször elöfordult. Csak annak örültem ilyenkor, hogy én vagyok ezeknek a csuf sztoriknak a részese és nem egy a felénk (magyarok felé, az orszàg felé) érdeklödéssel és (sokszor ki nem érdemelt szeretettel) fordulo idegen, külföldi.
    …meg amit csinàltak, közöltek velem, magyarul történt, magunk között – és rajtunk (magyarokon) kivül ugyse érti ezt a nyelvet senki sem….. (hàla az égnek!)

    Ismétlem Frank Tibort:” ha mi magyarok nem tanulunk meg összefogni, egymast tisztelni, es szolidarisak lenni egymas irant, foleg ha a sors ugy hozza, hogy egyikunk elesett lett es szukseget szenved, akkor ettol a tragediatol sokkal kisebb bajokkal is igen nehezen fogunk tudni megbirkozni”.

    Ha valamiben pontatlansàgot követtem volna el, kérem mielöbb helyesbitsenek!
    Sajnos hozzàm sem jut el a vilàg összes informàcioja azonnal.

    Üdvözlettel:
    LMS
    Zürichböl

  16. nyusziulafuben

    Hat szerintem Franknak mindket dologban igaza van, megpedig! A Japanok hogy ilyenek, annak ‘ koszonhetik’ hogy nem lett sokkal nagyobb katasztrofa. Az pedig hogy mi ilyenek vagyunk, – es ebben is teljesen egyetertek – az pedig recept arra hogy egy – ne adj Isten! – hasonlo tragedia nalunk kaosszal, fosztogatassal, egymas tiprasaval jarna. Osszeomlassal.

    Es igenis nekem – a kormany neveben is – eg a pofam, hogy 2-3 hettel a katasztrofa utan rukkolunk ki a fejenkenti 1 azaz egy forintos segitsegunkkel, amint Frank ur ezt szamszerusiti (Egyebkent az O egyik fo erosseget abban latom, hogy mindig ujszeruen kozelit meg dologkat, mint ebben az esetben is. Mert ugye 10 millko az tiz millko, de ha belegondolunk….nem szakadtunk bele ebbe angy segitsegnyujtasba).

    Abban is biztos vagyok hogy Szeretett Vezerunk is csak akkor gondolt a nagy japan tragediara, amikor a spajzban vagy a zuhany alatt eszebe jutott hogy a k. eletbe egy darabig nem mehetek oda! Mert ahogy lattuk az eddigi tprvenyeibol, (beleertve az adotorvenyt, meg az orokosodesit is), o minidg sajat magat helyezi kozpontba.

    Hajra Japan!

  17. Nme szeretnék egy nemtelen, politikai felhangokkal tűzdelt vitát generálni, de a
    ” Japánban élő magyar” barátunk “oldalvágásával kapcsolatban szerintem jó lenne egy kronológiát összeállítani.
    Frank Tibor is utalt rá, miszerint a blog bejegyzése 03/25-én készült, a Magyar Köztársaság (Magyarország) első “megszólalása” a katasztrófával kapcsolatban pedig 03/28-i keltezésű (ahogy azt a link is tanúsítja).
    Ahhoz képest, hogy a katasztrófa 03/11-én (vagy fordítva!!!! 11/03 ! /WTC/) történt a hívatalos magyar “megszólalás pontosan 14 napot késett.
    Az, hogy 10 000 000, vagy 100 millio teljesen mindegy – mindenki erejéhez mérten tud segíteni. A gesztus és a szándék a lényeg. Ezzel nekem sincs semmi bajom, csupán az időbeliséggel.
    “Kétszer ad, ki gyorsan ad.”
    Üdv. Gábor

Írja meg véleményét!

 

Legnépszerűbb címkék