CS-online-casino-bonus silver-oak-casino-instant-play Ruletti android http://consuegramedieval.com/?art=blackjack-odds-of-winning&801=69 blackjack odds of winning كازينو

Hát, mondom, az otthoni olvasók nem szívesen hallanak külföldi példákat, amennyire én látom, tele van a hócipőjük, amikor valaki „kintről osztogatja az észt”. Ezzel együtt abban egyetértettünk a barátommal, hogy otthon az embereknek — tisztelet a kivételnek — fogalmuk nincs, ez vagy az hogyan működik nyugaton vagy keleten.

Például egyszer — amikor még telefonon, egyenes adásban, Kanadából a Klubrádió péntek esti egyórás beszélgetésének rendszeres résztvevője voltam — azt boncolgattam, hogyan lehet, hogy az otthoni Margit-híd felújítása annyiba kerül, mint a Las Vegastól nem messze, a kősivatag közepén épült óriási autópálya-viadukt. Az volt a válasz, hogy „mert ez nálunk így van, itt ilyen a közbeszerzési törvény”. Hát jó, akkor nemigen van miről beszélnünk.

A barátom azonban kitartó, és noszogat, hogy legalább most, amikor rárontottak a rokkantakra, nyugdíjasokra, a hajléktalanokra, és más, kiszolgáltatott rétegre, próbáljam meg kontextusba helyezni, merthogy ő „el van veszve”. Ki a hülye itt, és miért?

Hát jó. Igaz, pár éve visszavonultam az állandó utazgatástól, de ma is sokat vagyok úton nyaralásilag, és még vállalok pár előadást itt-ott. Nincs évi kétszáz repülőút, mint akkor, amikor aktív voltam, de vagy ötven azért még van. Az is elég sok mozgás a világban.

Ez a téma most eszembe is jutott, amikor Honoluluban, utunk végeztével jött az autó, hogy a reptérre vigyen bennünket. Egy hatalmas bennszülött polinéziai gyerek szállt ki, olyan óriási és dagadt volt, hogy a feleségem 8XL-re tippelte a hatalmas, Hawaii virágos ingét. Ahogy beültünk a kisbuszba, felüvöltött úgy, hogy megrémültünk. Közben a kormányra csapott, amint elindult: na, milyen volt ho-no-lu-lu, kiabálta, majd szünet nélkül hozzátette: micsoda paradicsom, mondják meg, hol lehet ennél jobb hajléktalannak lenni!

A feleségem kérdőn nézett rám, hogy jön ez ide.  Magyarul mondtam neki, nyilván a klímára gondol, meg arra, hogy itt a szállók előtt a turisták biztos nyomják a lóvét a szerencsétleneknek. A mi szállónk előtt is volt egy jó pár belőlük, bevásárlókocsikkal, ott ültek a tengerparton a kis kőkerítésen, ami a homokot választja el az úttól.

Hogy a hajléktalanok kérdése mennyire nagy probléma itt, a meleg éghajlaton, azt még a város polgármesterétől tudom. Régi problémája a városnak, amely egyre csak nő. Féltik a város imázsát, hogy a turisták megelégelik a nagy gazdagság közepén a szegénységet, meg az ezzel járó piszkot. Próbálnak is nekik adni mindenféle lehetőséget, menhelyeket, konyhákat, közösségi központot, de a gazdagság közelsége, a pénz őket is vonzza. Csurran-cseppen nekik is.

Persze, itt — mi is láttuk — a szerencsétlenek napközben beszaladnak a tengerbe, ruhástól megfürdenek, majd a napon megszáradnak. Ezt máshol nemigen tehetik meg.  Ezzel együtt sem értettem a sofőr lelkesedését, mert nyomorultnak lenni sehol se jó, sőt. Kiszolgáltatottnak, otthontalannak, társadalomtól, barátoktól, családtól, komforttól megfosztva, elszakadva kinek jó? Egészen biztosan borzasztó.

Pedig aznap is láttunk példát a jótékonyságra, arra például, hogy egy kislány — a szüleivel a háttérben — a gyorsétteremből kijőve egy jó nagy papírzacskó ételt adott át az ott ücsörgő egyik szerencsétlennek. A férfi arcán a mosolyt nehéz elfelejteni.

Emlékszem, mihelyt ezt megláttam, az én pesti „hajléktalanomra” gondoltam: Kareszre. Karesz ott lakik az Üllői út mellett, az Europark környéken, nem messze a Westel toronytól van egy kis park. Ott, a parkban. Errefelé szoktam kocogni, mert ott van a pesti kis lakásunk. Karesz ilyenkor köszön, és kérdi, mikor lesz az elutazás. Tudja, hogy akkor jöhet kajáért. Szólok neki: Karesz, fél óra múlva otthon vagyok, és vár a lépcsőház előtt. Türelmesen. Kiürítem a hűtőt, sajtok, szalámik, ami szemünk-szánk ingere, kipótolva egy üveg pezsgővel meg házi pálinkával. Az óriási Interspar szatyrot hatalmas vigyorral veszi át. (Neki is több füle van, mint foga.)

Addigra azonban már ott vannak a szomszédok, és velem veszekednek. Minek hívom ide, ide fog szokni, borzasztó. Hiába mondom nekik, hogy nem szokik, ismer, tudja, hogy néha jövök, és akkor szólok neki. Akkor is, menjen a francba! Rohadjon meg!

Anna Frank naplója jut eszembe, amikor írja, hogy „senki nem lett még szegény azért, mert adott”. Én ezt tudom, mert egész kanadai életem segélyprogramokkal telt el a világ minden részén, de ezt ők nem értik.

Hogy egy társadalom hogy viszonyul az elesettekhez, talán a legjellemzőbb vonása.

Sok helyen van ismerős hajléktalanom.  Vancouverben például, amikor megyek ki a fiaméktól a reptérre a magasvasúttal, a belvárosban, ahol át kell szállni, mindig kimegyek az utcára. Ott ül az én ismerősöm a kutyájával.  Minden reggel megoszt vele egy jégkrémet.  Megköszöni a kis adományomat, majd megyek vissza a vonatra.

A Fülöp-szigeteken azért nincs ilyen kedvenc, mert rengetegen vannak, akárhol megáll az ember kocsival is, tömegesen megrohanják.  Kubában meg azért nincs, mert ott nincsenek kéregetők, hajléktalanok pláne.  Rég elvitték őket. Talán úgy, mint Pesten. Ne zavarja a látképet. Persze ez nem oldja meg a problémát. Észak-Koreában, ahol többször jártam, ’megoldják’, steril a környék, állítólag táborokba viszik a nyomorékokat és más elesetteket.

Otthon eddig is borzasztó volt a helyzet, annak ellenére, hogy az állam irtózatos pénzeket költ ilyen jellegű kiadásokra. Tudjuk, 850 ezer rokkantnyugdíjas van, egy sportnemzetnek nevezett országban annyi, ami háború után is sok lenne. És 3 és fél millió ember tart el tízmilliót. Minden adandó alkalommal, sok-sok interjúban és cikkben én is szapultam eleget azt az eszeveszett osztogatást, ami otthon van. Mondtam azt is, hogy nálunk, itt Kanadában egy magyar megszorító csomagot észre sem vennénk, mert itt azokból a szolgáltatásokból, juttatásokból, osztogatósdiból jóformán egy sem létezik. De a rászorultakon segít az állam.

Otthon, éppen azért, mert sok a csaló, és irtózatos a bürokrácia, igen kevés jut a rászorulóknak. Ráadásul jogosan kapnak olyanok is, millió szám, akiknek semmi szüksége rá. Családi pótlék milliárdosoknak, jó….

Most gyorsan tisztázni kellene, hogy más egy hajléktalan, más egy nyugdíjas és más egy munkanélküli. Persze, a nyugdíjas jogot szerzett arra, amit kap, a többiek, a szociális segélyen lévők pedig a társadalom szolidaritását kifejezendő, juttatást kapnak. A munkanélküliek is, legtöbb országban, befizetett biztosításuk előnyeit élvezik, ha utcára kerülnek. Tehát nem kegyelemből adja nekik az állam. Abban azonban igen hasonló ezeknek a csoportoknak a helyzete, hogy a legtöbb esetben elesettekről van szó, idősekről, betegekről, kirekesztettekről, akik kiszolgáltatott helyzetben vannak. Rá vannak szorulva a társadalom, és annak egyes tagjai jóindulatára. A legtöbben közülük nem tudnák magukat fenntartani.

Sajnos, otthon még az is visszaüt az igazi elesettekre, hogy naponta hallják a polgárok, hogy az állam mennyit „költ rájuk”. Pedig az elesettek minimális összegeket kapnak — a pénz nagyobb része olyanoknak jut, akik nem szenvednek szükséget, és a nagy pénzek elvesznek a csalások és a bürokrácia útvesztőin. És emiatt a társadalom gyakran parazitaként néz rájuk. (Ki is mondta, hogy a nyugdíjasok felélik a fiatalság jövőjét?)

A húgom, aki gyerekkora óta rokkant — egészségesen született, de egy romlott orosz oltás megrokkantotta, csontvelőgyulladás, millió műtét —, amikor meglátogat minket, hozza magával a tolókocsis igazolványt, hogy a kocsival meg tudjunk állni a nekik fenntartott helyen. Első alkalommal csak nézett, mikor meglátta a parkolóban a tábla alatt a figyelmeztetést: 5 ezer dolláros büntetés. Hogy mi? Egy millió forint?

„Otthon akárki akármikor beáll… politikusok is… ezek szerint itt nem” – motyogta. Hát nem. Akkor se állna be senki, ha nem lenne büntetés, csak jel. Ez a szigorúság azonban most visszaütött, mert én még az ő igazolványával sem mertem beállni, ki tudja, hogy egy EU-igazolványt elfogadnak-e. Inkább kiraktam őt és odébbálltam parkolni. Aztán bementünk egy strandra. Látták, hogy biceg, szólt a jegyárusító, hogy ha rokkant, neki nem kell jegy. Ő, a húgom, megint csak bámult, én meg mondtam, hogy oké, akkor adjon nekem egyet. Nekem sem kell, mondta, mert rokkantakkal jöhet egy kísérő. Ezt, a húgom elmondása szerint, azóta is mesélik otthon a „klubban”.

Aztán hazaérve, este, egyszer csak fogja a kulcsot és megy kifelé. Rákérdezek, hová igyekszik? Azt mondja, behozza a rokkant igazolványt, mert a ház előtt a kocsiban ott felejtettük a kocsi szélvédőjén. És? — kérdem értetlenül. Hát behozom, nehogy emiatt feltörjék a kocsit. Hogy mi? Nyitva is hagyhatod egész éjjelre! „Hát, hüledezik, nálunk ezért betörik az ablakot…”

Másképp nézünk ezekre az emberekre itt, és másképp otthon. Van egy fiatal lány egy helyi nagyáruházban, házzal, kocsival kapcsolatos dolgokat árulnak.  Egyik karja hiányzik a lánynak, és úgy dolgozik a pénztárnál!  Sokat néztem, mindenki türelmes, amíg egy kézzel rakja be az árukat a szatyorba, kezeli a pénzeket stb.  Soha egy türelmetlen szót nem hallottam, és hozzá is ugyanúgy állnak be az emberek a sorba, mint a többibe.

Az itteni helyiérdekűvel — olyan, mint otthon a HÉV, csak kétszintes vonat — évekig utaztunk reggelente egy tolókocsis fiatalemberrel. Minden reggel ott volt a tolókocsijával, a peronon, nyakkendőben, ment a hivatalba dolgozni, Torontó belvárosába.

Otthon próbálná ezt meg! Vagy akár átkelni az Astorián.

Az állam otthon erőn felül igen sokat költ szociális kiadásokra, de ez nem éri el a célját, ráadásul a nagy költségek miatt a társadalmat még inkább az elesettek ellen hangolja. Sok az élősködő, sok a rászorult is, kevés az eltartó. A cigányellenességnek és utálatnak is ez az egyik éltetője. Az, hogy ez ügyben (sem) történt jóformán semmi előrehaladás (sőt…) az elmúlt húsz évben, igen nagy tartozása a magyar népnek, és igen nagy megoldandó feladata a mindenkori kormánynak. Emiatt úsztunk át szépen a gulyás-szocializmusból a pusztakapitalizmusba.

Egy ilyen rendszert még szocializmusban sem lehetne fenntartani, nemhogy egy kapitalista környezetben. Át kell tehát alakítani a rendszert, amiben ma kényelmesen lébecolnak azok, akiknek nem kellene, miközben a rászorulók nyomorszinten, napi anyagi gondok között evickélnek. A szociális védőhálóra évtizedekig bárki kényelmesen ráfekhetett, sütkérezhetett.

Így lett megint hazánk a hárommillió koldus országa.  Minden ötödik gyermek szegénységben él. A nyugdíjasok zöme — beleértve a rokkantnyugdíjasokat is —épphogy fizetni tudja a rezsit. Ma 80-100 ezer forintból megélni otthon majdnem lehetetlen — mégis milliók megcsinálják minden hónapban. Ráadásul sokaknak csak a 30-50 ezres segély jut. Persze, vannak tízezrével jó nyugdíjú fiatalos nagyik és papák, nem beszélve sokak korai nyugdíjazásáról, de ők vannak kisebbségben. Sokan vannak a feketegazdaságban olyanok, akik közben a segélyt is felveszik.

Óriási probléma, hogy eddig nem történt semmi. De nyilvánvaló, hogyha már eddig nem történt semmi, akkor most minél hamarabb bele kellene vágni. Ahogy a kínai közmondás mondja, most van a második legjobb alkalom, hogy elültessük a fát.  20 éve lett volna a legjobb, de akkor nem tettük meg…

Reformok kellenek, bár ez a szó most éppen feketelistán van.

És akkor jön ez a kormány, és belevág. Igen ám, de a szokásosan kapkodó, arrogáns, — „pénteken beadjuk, hétfőn megszavazzuk” — cinikus módon, mindennek a közepébe.

Gyakran hallom, hogy a magyar tulajdonsága, hogy nem tud megülni a lovon — vagy az egyik oldalára esik, vagy a másikra. Hát ez van most is.

Nálunk azt szokták mondani, hogy jó lenne ha a szegények a felét megkapnák annak a pénznek, amit a kutatásukra költenek. Nahát, ez most és otthon nincs így. Itt aztán nincs háttértanulmány, hatás és hatékonysági vizsgálat, konzultáció, csak nesze neked, ereszd el a hajamat, és az is egyre inkább baromi módon, úgy, hogy arra már a hülyeség szó sem elég. Barbár, hosszútávon romboló, eszméletlen lépések. Ördögi.

Nem is jut szóhoz az ember. Talán nincs is olyan alkotmány a világon, amelynek rendszerében ezek a lépések nem lennének alkotmányellenesek. Még Észak-Koreában is. Megszerzett jogokat elvenni, visszamenőleges törvényeket hozni, felrúgni társadalmi szerződéseket… Miféle ország ez?

Igen, évek óta én is mondom, mekkora ostoba volt az összes eddigi kormány — az Orbán ugyanúgy, mint a többi —, hogy hagyta, hogy a rendőr pl. 45 éves korában nyugdíjba menjen. Akkor most változtassanak rajta. Mondják meg az ezután felszerelő rendőröknek, hogyan fog változni, milyen feltételekkel mehetnek majd ők nyugdíjba, és ennek alapján a potenciális fakabát majd eldönti, hogy belép-e vagy sem.

De egy, 3 évvel a nyugdíj előtt állónak azt mondani, hogy hehe, nem 3 év az pajtás, hanem 12, az csak Lipótmezőn menne, de azt bezárták. Ezek alapján úgy néz ki, hogy felesleges volt, nagy szükség lenne rá. Aztán most az újabb hétvégi törvénykezés, hogy aki már nyugdíjba ment majd visszavezényeljük… szükség van rájuk…

Hofi jut eszembe, megmondaná, kit vezényelsz te hová édesapám. „Figyelj, haver… van egy ötletem, haver, a tanár nem dolgozik nyáron, az húsz év alatt 20 nyár, a rohadt anyját, elsumákolta, az megfelel négy évnek, annyit rányomsz, te rohadék.”

Igen, lehet, hogy szükség van ezekre a leszerelt rendőrökre, akkor, kérem szépen, adjunk nekik egy ajánlatot, hogy a nyugdíj mellett jöjjenek vissza dolgozni ennyiért meg annyiért. Öregem, szükség van a munkádra, nyugdíjon felül gyere, melózzál nekünk.

Azzal, hogy kitiltjuk a hajléktalanokat innen-onnan, nem oldunk meg semmit. Igaz, tisztább lesz a város, de a szerencsétleneknek semmivel nem lesz jobb. Azzal, hogy kilökünk pár százezer embert a „munkaerő piacra”, semmivel nem lesz több munkahely. Azzal, hogy a vak hirtelen látni fog, a béna megtanul járni holnapra, még nem lesz munkaképes. Az ötvenévesek eddig sem tudtak elhelyezkedni.

Azzal, hogy azoktól, akik már irtózatosan hosszú ideje, mondjuk, három hónapja kikerültek a munkaerő-piacról, megvonjuk a munkanélküli segélyt, mit oldunk meg? Szociális segélyt fog kapni a munkanélküli helyett.

Azzal, hogy visszamenőleges törvényeket hozunk, azt az üzenetet adjuk a jövő nyugdíjasainak, rendőreinek, tanárainak, hogy ne bízzál az államban: „Igaz, most már Moszkva nem tesz a nyakunkba diktátorokat, akik azt csinálnak, amit akarnak, de népünk olyan bölcs, hogy bármikor jöhet egy demokratikus diktátor, egy ámokfutó, aki semmibe veszi a 30 éves szerződésedet, ami szerint dolgoztál. Hogy azért mentél rendőrnek havi kétezerért 1980-ban, hogy 45 évesen nyugdíjba mehess? Hogy így tervezted az életedet, a családodat? Ki nem szarja le! Bedőltél, ennyi.”

Azzal, hogy az Orbán kormány kriminalizálja a szegénységet, a lehető legnagyobb károkat okozza ennek az országnak. Ezzel a csapkodással nem megy semmire. Lehet, hogy tényleg megspórol 150 milliárdot ezzel a bűvészmutatvánnyal, de a nép nem annyira hülye, hogy nem fogja tudni, erre csak azért volt ilyen törvényszegően szükség, mert előtte az idétlen adótörvénnyel a költségvetésből kivett 500 milliárdot valami ötleteléssel össze kell kapirgálni.

Mert nyilvánvaló, hogy igaza van Lázár Jánosnak, aki köztudottan elég idős és tapasztalt ahhoz, hogy ilyeneket mondjon, meg amúgy is ledolgozta az egész életét (ő mondta), szóval, hogy az ország nem áll úgy, hogy 150 ezreket fizessen embereknek úgy, hogy közben otthon ülnek. Persze, az államnak arra van pénze, hogy havi kétmilliókat fizessen őnekik, azért hogy a kuplerájjá süllyesztett Parlamentben üljenek és tönkretegyék az országot. Ráadásul a hülye is tudja, hogy ez visszaüt. Ahogy John F. Kennedy mondta, ha egy szabad társadalom nem tudja segíteni a szegény sokaságot, akkor nem tudja megmenteni a néhány gazdagot sem. Ja, az lehet, hogy ez Magyarországra nem áll, ezt ő egy szabad társadalomra értette.

Ismerőseim gyermekei majd mind készülnek kifelé. Ki fog így otthon maradni?

Mint konzervatív pénzügyekért ágáló szakember, természetesen nem vonom kétségbe annak az igazságát, hogy először a javakat kell előteremteni, osztogatni csak utána lehet. A mai magyar valóság azonban az, hogy a hárommillió szegény mellett van még legalább egy millió, akinek az egzisztenciája az elmúlt pár évben a szegénység határára került. Egyik napról a másikra élnek, ha elvesztik az állásukat, vagy a segélyüket, máris beütött a krach. Ezekre mondják Honoluluban, hogy egy fizetésnyire vannak attól, hogy hajléktalanok legyenek.

Emiatt a fenti gazdasági örökigazságnak a merev követése azt eredményezné, hogy mire a gazdaság beindul, ezek a szerencsétlenek már úgy leszakadtak, hogy esélyük sem lesz a visszakapaszkodásra, vagy nagyságrendekkel többe kerül majd ezeket a problémákat megoldani. Így ma nem az eszelős, mindenáron és azonnali adósságcsökkentés, hanem egy harmonikus, szociális érzékenységet és konzervatív pénzügyi intézkedéseket érzékenyen egyensúlyozó politikára lenne szükség.

Ennek sírját sajnos a hirtelen és nagyon rosszkor bevezetett egykulcsos adórendszer már megásta.

Evidens, hogy minden jogtisztelő kormánynak el kell ismernie belső tartozásait éppúgy, mint a külföldit. Az a pénz, amivel a Wall Street-i bankárnak tartozik, semmivel sem különb, mint az, amivel Tóth III. Géza főtörzsnek. Ő is ugyanazzal az állammal szerződött, mint mondjuk a frankfurti tőzsdeügynök, aki az államkötvényt megvette.

Az az állam, amelyik ennyibe veszi azoknak az életét, munkáját, becsületét, méltóságát, akik életüket végigdolgozták, nem érdemel tiszteletet. Nem is fogják tisztelni, el fognak fordulni tőle, és el fognak menni előle. Ez az a generáció, amely felépítette az országot a háború után, eltakarította a romokat ’57-ben, akik saját életük árán is védték a többi polgárt, mentették tűzből és a roncsokból a sebesülteket — és most tapasztalatlan, eszement ficsúrok leköpik őket.

Az a kormány, amelyik így vélekedik a szegényekről (nemrég hallottuk, akinek semmije sincs, annyit is ér), az a történelem szemétdombjára való. Az állam ugyanolyan kárt okoz, ha a New York-i bankárnak nem adja meg a pénzét, mintha a fent említett főtörzsnek.

Teréz Anya mondta, hogy mindazokat a javakat, amiket a gazdagok pénzért megvehetnek, ő pusztán szeretetért cserébe próbálta megadni a szegényeknek.

Biztos rengeteg szeretetet kapott, mert igen sok mindent adott a szegényeknek. Gondolom, ő is tudta, hogy vannak, akiknek már a szeretet — ami társadalmi szinten az elesettek iránti szolidaritás — sem jelent semmit. Gondolom tudta, hogy a politikusok ilyenek.

Ők a legszegényebbek. Mert nekik csak sok-sok pénzük van.

Ők a nyomorultak.

Korábbi Hozzászólások(31) a Vélemény rovatban.

2 Comments

2 Reader’s Comments

  1. Marx Károly

    A Magyar valóság a Magyar munka deficitje.
    Mi is a bajuk a rendőröknek, az orvosoknak, a tanároknak, a Magyar dolgozóknak?
    Nos az, hogy Magyarországon a munka maga a deficit forrása.
    1990-ben ugyanis az a helyzet állt elő, hogy a Magyar dolgozó a munkaerő újratermelésének versenyében, a munkaerő árának előteremtésében folyamatosan és egyre inkább deficites pozícióba került, és ennek következtében mára már elfogytak tartalékai. Az OV hatalmas tévedése, hogy a mai bérharcok, nyugdíj harcok, már rég nem kiváltságokról, nem előnyökről hanem csak, a puszta létfenntartásról szólnak. Magyarországon ugyanis az a keserű igazság, hogy a Magyar munkaerő (leszámítva a legfelső 5 – max 10 %-ot, országgyűlési képviselőt, politikust, vezető bankárt, minisztert, államtitkárt, vállalati csúcsvezetőt) szinte egyetlen munkavállaló sem keresi meg a munkaerejének újratermeléséhez szükséges bérét. az ma egyetlen Magyar munkavállaló sem kapja meg munkájáért azt a bért amiből hónapról hónapra, elő tudná teremteni, a klimatikus körülményeinknek megfelelő lakhatási, élelmezési, ruházkodási, és egyéb alapvető szükségletei kielégítéséhez minimálisan szükséges összegeket, – különösen nem keresi meg a munkaerejének hosszútávú fenntartásához szükséges képzési és rekreációs költségeket. Tehát a nyers Magyar valóság az, hogy minden Magyar munkavállaló, minden munkával töltött napjával kizsákmányolja munkaerejét és így egyre közelebb kerül munkaerejének végső kimerüléséhez, megsemmisüléséhez. A kormány óriási hazugsága az amikor azt állítja, hogy a munkavállalók többsége alaptalanul kerül korai nyugdíjba, leszázalékolásra.
    De sajnos el kell ismernünk, hogy ezt az iszonyú helyzetet a Kádár népjóléti rendszere szabadította ránk. Ugyanis ez a rendszer úgy tartotta folyamatosan alacsony szinten az inflációt, hogy a béreket alacsony szinten tartotta, és a munkaerő újratermeléséhez szükséges bér egy jelentős (feltehetően a nagyobbik) részét a munkaerő újratermeléséhez szükséges szolgáltatásokkal pótolta. Pl. Ingyenes egészségügyi ellátás, ingyenes oktatás, nyomott árú állami bérlakás biztosítása, nyomott áron alacsony kamattal biztosított saját lakás építési program (melynek igazi haszonélvezője 90 -ben az addig már Csányi magán kezében lévő OTP lett). Mindenki számára elérhető nyomott árú munkahelyi és iskolai étkeztetés, nyomott árú közlekedés, rekreációs lehetőségek biztosítása (SZOT üdülök) Ingyenes tömegport lehetőségek, hihetetlen nyomot kulturális költségek, újság, könyv, színház, mozi biztosítása. Így jutottunk el a rendszerváltásig, amikor is a munkaerőnk fenntartásához, újratermeléséhez szükséges szolgáltatásokat felszámolták, béreinket adóztatással csökkentették, lakhatásunkat kamatadóval sarcolták. Persze nem mutogathatunk mindig más felelősségére, hiszen Mi akkor nem üvöltöttünk, Mi akkor reménykedtünk, hogy csak jobb lesz — Kedves Olvasóim ugye már tudjuk Nem lett jobb. Viszont tisztelt hatalom ne csodálkozzon, ha most üvölteni kezdünk, hiszen ma már nem plusz juttatásokért, nem előnyökért, hanem a puszta létünkért üvöltünk.
    “A munkásosztály első hőstette Önmaga fenntartásának megteremtése”
    Úgy tűnik a történelem ismétli önmagát – banális, de ez a harc kezdődik most újra.

  2. cikk szerzőjének csendben jegyzem meg,ma Magyarországon 338 ezer nyugdíjkorhatár alatti rokkantnyugdíjas van.rokkantsági nyugdíjat nem rászorultsági hanem jogszerzési (jogosultsági alapon lehet kapni.ezért hívják nyugdíjnak.nem vitás sajnos sokan jogtalanul kapnak rokkant nyugdíjat,de a fürdővízzel nem kellene kiönteni a gyereket is.

Írja meg véleményét!

 

Legnépszerűbb címkék