Hároméves unokámmal kettesben kocsikázunk szülővárosa, Vancouver külvárosában. Ő hátul, bekötve a gyerekülésbe nagyon élvezi az apja új, nyitott tetejű autóját, mert így remekül látja a környéket. Megállok a piros lámpánál, ahonnan épp egy kisvállalkozás udvarára látni. Az udvaron három létra. Kérdem az unokámat: Bennykém, hány létra van az udvaron?

- Egy, tettő, hájom – mondja.

- Ha két munkás dolgozna itt, akkor mi lenne?

- Egy „jétja üjes” lenne…

- És ha négy munkás jönne?

- Akkor minden „jétja” foglalt lenne.

- Hogyhogy?

- Hát úgy, hogy egy jétja egy bácsi, másik jétja még egy bácsi, hajmadik jétja két bácsi.

- És ha egy létrára nem mászhat fel két ember?

- De felmászik, mert akkor, hogy dolgozik? Hát, ha nem, akkor az utolsó bácsi majd az ajtókat szereli, az is kell a házhoz.

- Ha neki nem jut létra, miért nem megy haza a bácsi?

- Nem, mert ajtó is kell, a házhoz sok-sok munka kell.

- És ő is dolgozni akar?

- Igen, mindenki dolgozni akar.

- Ezt honnan tudod?

- Mert akkor nem lesz hami.

- És Bennykém, ha nem épülne ház, honnan tudnád, hogy a bácsik dolgozni akarnak?

-  Akkor nem tudjuk, mert nem kell felmászni a létrára. Ha épül a ház, látjuk, ki akar dolgozni. Ha nem épül ház, akkor nem tudjuk.

Ezzel le is zárta a vitát. Elhallgattam, mert megvilágosodott előttem, hogy egy hároméves gyerek pillanatok alatt elérte a magyar kormány munkaerő- programjának színvonalát. Sőt, ő tudja, hogyha nincs munka, akkor ne vádaskodjunk, ki akar dolgozni, és ki nem. Ha van munkahely, akkor lehet mutogatni, hogy te, meg te, miért nem mentek dolgozni?

Az egymillió munkahelyről hiába kérdezném, mert arról még csak azt tudja, hogy az valami nagyon sok. Millió, billió, trillió, neki egyre megy. Sajnos, ezt nálánál sokkal idősebbek, felnőttek is sokszor nem értik.  Mennyi is az az egymillió?  Választási harcban jól hangzik, kerek szám, meg elég nagy.  Igen, elég nagy.

Elég nagy hülyeség, tehetnénk hozzá gyorsan.

Most ne menjünk bele abba, hogyan lehet demokráciában tíz évekre ígérgetni, amikor a választások négy évre szólnak. Ne emlegessük azt sem, hogy miért a kormány akar egy állítólag demokratikus országban, piacgazdasági környezetben munkahelyet teremteni, mikor minden általános iskolás tudja, hogy munkahelyet a vállalkozó teremt. A kormánynak ehhez a környezetet kell(ene) megteremtenie: adórendszert, szabályozásokat –  például a munkaerő árának (minimálbér, jutalékok, járulékok stb.) szabályozását –, magyarul a versenyképesség elősegítését.  Ezeken kívül, persze, még kereslet is kell, hogy a hozzáadott értéket, amit az új munkaerő előállít, valaki megfizesse.

De nézzünk inkább néhány számot. Nem adatot, csak „kábé” nézzünk bele a számok világába, hogy a „big picture”, a nagy kép érthető legyen.

A régi vicc szerint háromféle ember van: az egyik, aki tud számolni, a másik, aki nem. Már sok éve parányi kétségem sincs afelől, hogy hazánk vezetői melyikbe tartoznak a három közül…

Egymillió tíz év alatt annyit jelent, mint százezer évente, vagyis majd’ kétezer munkahely hetente. Ez majdnem egy Audi autógyár megnyitását jelenti hetente, tíz éven át. Gyerekjáték, igaz? Ráadásul most már kilenc év alatt egymillió a vállalás.

A korszerű üzemek sokszor alig foglalkoztatnak emberi kezeket.  Most adták át otthon, Győr mellett az ország legmodernebb erőművét. Ez 600 ezer embernek szolgáltat áramot – és a létesítményt három ember működteti.

De nézzük a kérdést egy másik oldalról. Ma Magyarországon nagyjából félmillió munkanélküli van. Ha tehát egymillió munkahelyet létesítünk, rajtuk kívül még félmillió embert be kellene vonjunk a munka világába. Gazdasági alapfogalmakkal: a gazdasági inaktívak közül 500 ezer embert kellene mobilizálnunk, és gazdasági szempontból aktívvá tennünk. (Gazdaságilag aktív jelenti a foglalkoztatottak és a munkanélküliek számának összegét. Gazdaságilag inaktív az a munkaképes korú személy – nemzetközi definíció szerint 15 és 74 éves kor közötti –, aki nem tartozik a munkaerő-állományba. Gazdaságilag inaktívak például a korai nyugdíjazottak, a rokkantnyugdíjasok elég nagy része, a különféle segélyeken élők stb).

Ami a munkanélkülieket illeti, most hagyjuk, amit a kormány állít vagy sejtet, miszerint ez a félmillió nem is akar dolgozni. Egy hároméves gyerek is tudja, hogy nem így van. Mert ha igaza lenne a kormánynak, akkor a beígért egymillió munkahely még nagyobb hülyeség, ugyanis akkor a dolgozni nem akaró félmillió embert kellene rákényszeríteni a munkára, és ezen felül még félmilliót találni, akik – vagy már, vagy még – nincsenek is jelen a munkaerő piacon, de munkára foghatók.

Maradjunk a könnyebb megoldásnál.  Ha elfogadjuk, hogy az emberek túlnyomó többsége nem azért nem dolgozik, mert nem akar, akkor a kormánynak könnyebb dolga van az egymilliós számmal, hiszen mihelyt lesz munkahely, azokat pillanatok alatt be fogják tölteni.  A sok-sok elkeseredett sikoly és kétségbeesett próbálkozás, amiről értesítenek otthonról, azt jelzi nekem, hogy az emberek dolgozni szeretnének, de nincs hol.

Itt meg kell említenünk azt a gazdasági alaptételt is, hogy piacgazdaságban soha nem lehet zéró munkanélküliség, hiszen a gazdaság dinamikusan változik, egyre változnak a szükségletei, szakmai, technológiai követelményei, földrajzi elhelyezkedése stb., ami miatt mindig van néhány százaléknyi munkaerő, aki éppen munkahelyet keres, átképzésen van, vagy éppen munkahely után költözik egy másik városba. Ha elfogadjuk, hogy ez az egészséges munkanélküliség 2-3 százalék körüli, ez akkor is legalább százezer munkanélkülit jelent. Vagyis, nem 500, hanem 600 ezer embert kell bevonnunk a munka világába azok közül, akik még munkanélküliként sincsenek nyilvántartva.

Ebben a korcsoportban van nagyjából 100-150 ezer rokkantnyugdíjas, mintegy 50 ezer korkedvezménnyel nyugdíjba ment munkavállaló, akiket vélhetően elvileg még vissza lehet hozni a munka világába. Van jó pár százezer otthon, a háztartásban tevékenykedő személy (főleg nők), akik továbbra sem akarnak állásba menni. Feltéve, hogy a gyesen lévőkhöz és az egyetemistákhoz nem akarunk nyúlni, akkor a felhasználható embercsoport nem túl népes, bár az iskolakötelezettségi kor levitele elég sok képzetlen fiatalt kihajthat a munkaerőpiacra . A legnagyobb probléma általában is az, hogy az inaktívak között igen nagy arányban vannak olyanok, akiknek semmilyen képzettségük sincsen. Azok aránya sem elhanyagolható, akiknek papíron ugyan van képzettségük, csak éppen nem piacképes.

Oldalágon hadd említsem meg, hogy legújabb hírek szerint Magyarországon a létminimum alatt élő szegények száma a 4 millióhoz közelít.  Érdekes módon a gazdaságilag aktív réteg is nagyjából ennyi. Más kérdés, hogy igazából nem 4 millió embert tart el 10 milliót, hanem kevesebb, mert a 4 millióból sokan nem fizetnek adót, például minimálbéren vannak bejelentve. Ezen rettentő sokat ront az új adórendszer, amely feladott évi 550 milliárd forint bevételt úgy, hogy az a bevételi oldalon szinte elhanyagolható hasznot hoz. (A szegények kevesebbet kapnak, tehát kevesebbet költenek. A gazdagok viszont sokkal többet kapnak, de csak marginális a többletköltésük, hiszen nekik már rég nem kenyérre kellett a pénz. Így a többletjövedelem befektetésekbe vagy külföldre vándorol).

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a görög probléma egyik gyökere – a versenyképesség elmaradása mellett – az, hogy a lakosság mintegy 40%-a aktiv csak. Ez nem egy kellemes hasonlóság a két ország között.

A magyar kormányfő mostanában nem győzi hangoztatni, hogy Magyarországon a foglalkoztatási arány 55 százalék körül van, ami elmarad az európai színvonaltól (nagyjából 65 százalék).  Ez igaz, azzal a helyesbítéssel, hogy nem a foglalkoztatási arány 55 százalék körüli, hanem az aktivitási arány, amelyben benne van az összes gazdaságilag aktív munkaerőpiaci résztvevő, tehát a  munkanélküliek is.( Ez akkor áll, ha az OECD által elfogadott 74 éves korhatárt vesszük, a hazai nyugdíjkorhatárral számolva ez néhány százalékponttal magasabb.)

Hogyan lehetne ezt az arányt feltornázni?

A magyar gazdaság szerkezete igen közel áll a nyugat-európaihoz. Kétharmadban szolgáltatásokra alapszik, kevesebb, mint 5 százalékot a mezőgazdaság, a maradék majdnem egyharmadot pedig az ipar teszi ki. Tehát struktúrájában igen hasonlóak vagyunk a Nyugathoz, de a foglalkoztatási szint vagy 10 százalékponttal alacsonyabb. Magyarul, ha hazánk ausztriai szinten lenne, akkor hasonló gazdasági szerkezettel nagyjából  egymillióval többen dolgoznának, mint ma. Innen nézve az egymillió munkahely  – igaz, nem tíz év alatt – igenis, reálisnak tűnhet.

Csakhogy.

A fenti számok értelmében, amikor a munkaerőpiacra bevonandó 600 ezer, jelenlegi inaktív embertársunk zömének semmilyen képzettsége sincs, másik nagy részének pedig egészen más, mint amire a piacnak szüksége lenne, a képzésnek lenne a legnagyobb helye a rendszerben. Erről azonban nincs szó.

Miről van hát szó? Amikor a világ közgazdászai – köztük szerényen én is – elképedtünk a bedobott egymilliós számon, akkor nem meglepő módon arra gondoltunk, hogy a piac nem fog tudni létrehozni ekkora új munkaerőtömeg felszívását indokoló keresletet. Merthogy a munkahelyekhez az kell. Arra talán senki nem gondolt, hogy a magyar kormánynak nem ez jár az eszében. Ők közben kitalálták a közmunkát, mint munkahelyteremtést.

Hofi mondaná, „ja, kérem, hacsak úgy nem”.

Most hagyjuk azt a tényt, hogy a posztindusztriális világban sehol nincs bizonyított példa rá, hogy egy ilyen közmunkaprogram működne. Működésen, azaz sikeren azt értjük, amikor a közmunkaprogramban alkalmazott emberek később sikeresen és tömegesen érvényesülnek piaci körülmények között. Ugyanis attól, hogy valaki kubikozásra kényszerül, még nem fog érteni a gépekhez vagy a műszerekhez. Egyrészt. Másrészt meg ettől még nem lesz szükség több  kubikosra, miután a közmunka abbamaradt. Azért mondom, hogy hagyjuk ezt a  tényt, mert az otthoni demagógia már rég túl van azon, hogy bármit is érvekkel, számokkal, józanésszel lehessen bizonyítani.

Ami elképesztő, hogy ebben a sajátosan értelmezett felzárkózásban a kétkezi munkát – majdnem azt találtam írni, kényszermunkát – képzeli a kormányzat e (generációs) probléma megoldásának. Természetesen nem arról van szó, hogy lenézném a kétkezi munkát. Szüleim mindig is a munka tiszteletére neveltek, és soha nem derogált egyetemista koromban otthon fűtőként dolgozni, takarítani, újságot árulni, a Bosnyák-téri piacon éjszakánként zöldséget rakodni, vagy később új kanadaiként pizzát kihordani.

De a szüleim mindig arra tanítottak, hogy a tudás hatalom. Édesapám, szegény nyugodjon, már tízéves koromban is állandóan azt a régi bölcs magyar mondást mondogatta, hogy „tanulj tinó, ökör lesz belőled”. És ez majd félévszázada volt a Kádár-rendszerben, nem most az EU közepén.

Orbán utalásai a kínai modellre ebben a vonatkozásban félreérthetetlenek. Nem tagadható, hogy ha valaki évtizedek óta nem jár dolgozni és most rászoktatják, annak lehet némi haszna. De a fent elmondottak miatt a közmunka lejártával az ő munkájára ismét semmi szükség nem lesz. Mert közben nem tanult semmi újat, kubikosként meg nem kell – az az idő már elmúlt.

Foglakoztatás-élénkítésnek ez – eltekintve az igen-igen súlyos morális kérdésektől – tulajdonképpen felfogható, bár időleges megoldás. Pár hétig vagy hónapig eltart, és szépen  mutathat a statisztikákban, de valós hatása elenyésző.  Már csak a rendkívül alacsony fizetések miatt is, amiből a szóban forgó családok nem tudnak megélni. Ugyanakkor ez az egész az államnak egy lidércnyomás lehet.  Háromszázezer embert – állítólag ennyiről lesz szó – logisztikailag irányítani, szállítást, lakhatást, étkezést biztosítani, ez még Sztálinnak sem ment könnyen. Pedig, azóta sok víz lefolyt a Volgán. Na, meg a Jangcén is. Nem fog könnyen menni annak a 42 ezer nyugdíjból visszarendelt rendőrnek sem, akikre a terv épít.

Ezek tehát nem igazi, hanem mesterségesen kreált „munkahelyek” lesznek, amelyekre legnagyobbrészt igazából semmi szükség. Ma már nem kubikosok építik a stadionokat, hanem komputerekkel tervezik azokat, és szintén komputerekkel koordinálják, és azokkal vezérlik az óriás munkagépeket is. A jövő – ezt már mindenhol tudják – a high-tech, a tudás alapú társadalom világa. A poszt-indusztriális gazdaság szépen átmegy tudás alapú gazdaságba, amely alapja az információs kornak. Ez az átmenet feltételezi, hogy azok a szabályok és gyakorlati módszerek, amelyek eddig meghatározták a gazdaság működését, újrafogalmazódnak. Ebben a világban a tudás alapú erőforrások, úgymint know-how, innováció, szaktudás és szakértelem legalább annyira értékesek, mint más gazdasági erőforrások.  Lehet, hogy Kínát állítjuk példaként magunk elé (mint amely milliókat emelt fel a szegénységből), de afelől semmi kétségünk nem lehet, hogy ha tényleg üzletelni fog velünk, nem kubikosokat fog keresni, hanem igenis, a legfejlettebb technológiát, az innováció alapú tudást, a magyar laboratóriumokban meglévő tudásanyagot, szabadalmakat és felfedezéseket invitálja országába.

A miniszterelnök a minap Tusnádfürdőn megfogalmazta vizióját a jövőről, amely gyökeresen eltér a fenti high-tech verziótól.  Az, hogy az Európai Uniót nem is említette beszédében, máris sokat sejtet erről a jövőképról, főleg, hogyha figyelembe vesszük, hogy még ki sem hűlt alatta a soros elnököt illető szék. A Nyugat bukásáról beszélt, ami azért is idétlenség egy magyar miniszterelnök részéről, mert ha a Nyugat bukik, akkor Magyarország biztosan követi őket. Ezen bármilyen gyorsan kifeszítendő kínai védőháló sem segíthetne. Ő, gondolom, tudja, hogy az országot ma is csak és majdnem kizárólag a német export tartja némileg fejlődési pályán. Ha Németország bukik, akkor otthon rögtön megvalósul az egy millió munkahely – mínuszban.

Azt tudjuk, hogy a világ nem mehet tovább a megszokott kerékvágásban. Én jó két és fél éve mondtam ezeket a sorokat:”Aki azt hiszi, hogy a mostani csak egy a recessziók közül, és utána ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk, az téved.  Alapjaiban alakul át a világ, és Magyarországnak nem sok választása van”. Azóta pár évet megint eltébláboltunk. Persze, újfajta megoldások kellenek, de a sok hezitálás után most ne visszafelé induljunk el!

Orbán munkaalapú társadalomról beszélt, csakúgy, mint szegény édesapám ötven éve. Csakhogy ő, a miniszterelnök, valahogy elfelejtette említeni, hogy normális helyeken – például az általa bukásra ítélt Nyugaton – a jólétet eddig is a munka teremtette meg. Kemény munka, olyan, amiről Magyarországon eddig viszonylag kevesen hallottak.  Főleg nem tapasztalták ezt az iskolapadból a parlamentbe ejtőernyőzött, munkapadot sohanem látott ’politikusok’. És azt is elfeljetette hozzátenni, hogy a munka mögött tudásnak kell lennie.  A munka – a termelő és szolgáltató tevékenység – ugyanis tudás, szakértelem nélkül sajnos a mai világban nem sokat ér.

Erre legfényesebb példa maga a miniszterelnök, beleértve ezt a beszédét is. Ezekkel a sületlenségekkel csak azt az ismert tényt bizonyítja, hogy sok pattogás, ugrálás, sürgés-forgás és rúgózás tudás nélkül nemcsak, hogy haszon nélküli, hanem igen nagy károkat is okozhat.

Tankönyvi történet, amikor a híres Nobel-díjas közgazdász, Milton Friedman – aki mellesleg magyar származású volt, sőt, beregszászi, édesapám földije, és ő volt az, aki bevezette a fent említett ”természetes munkanélküliségi arány” fogalmát –, a hatvanas években meglátogatott egy amerikai segítséggel folyó, fejlődő országbeli óriás projektet. Szétnézve a hatalmas befektetésen, a világhírű tudós elképedt a kubikoló emberek ezreinek láttán. Nézte, ahogy lapátolják a földet, és megkérdezte az őt kísérő vezetőt, miért nem használnak bulldózereket?  “Mert így több munkahelyet tudunk létrehozni” – volt a válasz. Friedman elgondolkodott, ugyanis azzal a tudattal ment oda, hogy az (amerikai) adófizetők pénzét arra használják majd fel, hogy vezető technológiák segítségével a termelékenységet növeljék, ily módon az amerikai segítség az életszínvonal emeléséhez vezethet.

“Ó, szóval ez egy munkahely-teremtési program!” – nyugtázta a hallottakat. – De akkor miért nem adnak nekik lapát helyett kanalat?”

Ez persze ötven éve történt Afrikában, nem a 21. században Európa közepén.

Hogy mit kellene tenni? Inkább mit kellett volna… Képzeljük el, ha az adótörvény miatt kiesett mintegy évi 500 milliárdot helyi/regionális fejlesztésre, és az ott élő emberek (át)képzésére  használta volna fel a kormányzat. Ez minden önkormányzatra vagy 150 milliót jelenthetett volna, évente! Másképp nézve: a félmillió munkanélkülire fejenként egymillió forintot, szintén évente! Ebből elég jól meg lehetett volna tanulni gépet kezelni, növényt termeszteni, állatot nevelni, húst feldolgozni, számlát leolvasni, újságot kihordani, postát kézbesíteni, iratot pecsételni, esetleg számítógépen dolgozni, csövet szerelni, bulldózert vezetni… a sor hosszan folytatható.  A tisztességes parlamenti képviselőséget vagy a szavahihető kormányzati szóvivőséget ennek például töredékéért meg lehetne tanulni.

Régi mondás, mi is alkalmaztuk az egész világon a segélyprogramjainknál: ha halat adsz az embereknek, jóllaknak egy napra. Ha megtanítod őket halászni, egy életre el tudják látni magukat.

Tudom, ezt nem könnyű megérteni.  Ezt már a hároméves unokám sem érti. Majd jövőre. Akkor már négyéves lesz.

Az írás a Vélemény rovatban jelent meg, az ottani hozzászólások itt olvashatók: Hozzászólások(22)

One comments

One Reader’s Comments

  1. Fürtös1954

    Ez a kormány olyan autót vezet aminek a szélvédőjét feketére festették és most a visszapillantó tükörből próbálnak vezetni. Csak arra nem jönnek rá, hogy ami feléjük olyan gyorsan közeledik az nem a cél hanem a szakadék.
    Szegény vitya nem tudja eldönteni, hogy okos és hülyéskedik vagy hülye és okoskodik, de ezzel szemben az Unoka már 3 évesen már érti a különbséget.

Írja meg véleményét!

 

Legnépszerűbb címkék